Petőfi : Fino de septembro

Petőfi Sándor
Szeptember végén (Hungarian)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot ?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide !
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe ?
Oh mondd : ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet ?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet ?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret !

1847

Sándor Petőfi
Fino de septembro (Esperanto)
 
 Floradas ankoraŭ la floroj en valo
Kaj verdas ankoraŭ la poplo ĉe l’ pont’,
Sed vidu, jam tie la vintra vualo,
La neĝo ekkovris la supron de l’ mont’.
En kor’ mia juna kun fajra radio
Printempe brilegas ankoraŭ la sun’,
Sed griza jam iĝis ĉe mia tempio
La nigra harar’ pro la prujn’ de aŭtun’.

La floro forfalas, la vivo forpaŝas...
Alflugu, edzin’, ho amata kolomb’,
La vangojn sur bruston nun mian vi kaŝas,
Ĉu eble ne — baldaŭ — sur herbojn de l’ tomb’ ?
Ho diru, se mort’ min antaŭe forŝiros,
Ĉu restos mi ĉe vi en plora memor’,
Aŭ iam la am’ de junul’ vin altiros,
Kaj nomon la mian faligos vi for ?

Se ĵetos vi for la vidvinan vualon,
Ĉe l’ tomb’ ĝin pendigu, flirtigu ĝin vent’,
Ĝis flagon la nigran, lasinte for valon
De l’ mort’ mi subportos en nokta silent’,
Deviŝi la vangojn malsekajn de ploro
Pro vi, forgesint’ kun facila anim’
Kaj vindi la vundon kruelan de l’ koro
Amonta eĉ tiam, eĉ tie, sen lim’.

Kalocsay, Kálmán